Green Bay, ezt neked írtam

Az írás Robert Tonyannek a The Players’ Tribune-ön megjelent, Green Bay, I Wrote This For You című cikkének a fordítása.

Hadd szögezzem le az elején: nem szokásom ilyet csinálni.

Általában nem az vagyok, aki sokat beszél, vagy megnyílik az egész világ előtt. De ez a szezon különleges – és sokat jelent nekem. Úgy éreztem, tökéletes az időzítés arra, hogy megosszak pár dolgot magamról, és adjak egy kis betekintést a fantasztikus szurkolóknak ebbe a hihetetlen csapatba és szervezetbe.

Mielőtt belevágnék abba, hogy mitől klikkel ez a csapat, és a playoff kalandba, amire indulunk, hadd mondjak el egy rövid történetet.

Ugorjunk vissza három évet, 2017 decemberébe.

Éppen aláírtam a Packers gyakorlócsapatába, miután nem keltem el a drafton elkapóként az Indiana State-ről, a Lions pedig kivágott az előszezonban. Ez az első napom a melóban, az új srác Green Bayben, legalul a hierarchiában.

Szóval korán bemegyek az edzőközpontba, becsekkolok, és azonnal – tényleg, ahogy odaérek, –az irányító egyenesen odajön hozzám és megrázza a kezemet.

„Helló, Aaron vagyok. Üdv itt!”

Egy pillanatra csak arra tudtam gondolni, hogy „Wow!”, de összeszedem magam, és sikerül kinyögni valami teljesen alap dolgot, kb.: „Hello, Robert vagyok. Nagyon izgatott vagyok, hogy itt lehetek.”

És Aaron ott van és üdvözöl, de ami vicces, hogy valami oknál fogva, azonnal…

Azt veszem észre, hogy Bobbynak hív.

Mintha csak évek óta ismerne és így hívna. Mintha általánosból iskolai haverok lennénk, és egyszerűen csak így hívna.

Ami persze nyilván menő. Közben viszont kicsit összezavar, mert senki nem hívott Bobbynak, nem is tudom mióta…talán óvoda? Első osztály? Azt veszem észre, hogy Bobbyként mutat be mindenkinek.

Én pedig nem mondok semmit, csak megyek a flow-val. Csak ülök ott, mosolygok és bólogatok. Akkor Bobby leszek, miért ne.

Mindenesetre kimegyünk a pályára és óramű pontossággal, ahogy elkezdődik az edzés, elkezd havazni. Ráadásul ilyen tökéletes hóesés, mintha csak egy filmben lennénk. A Lambeau a háttérben, szakad a hó, jéghideg levegő. Egyszerűen tökéletes. Körbenézek, magamba szívom a látványt és arra gondolok: Ennél nem lehetne sokkal jobb.

De aztán… lett.

A scout csapatban vagyok (megj: a scout csapat az, akik ellen a kezdők gyakorolnak – játsszák az ellenfél játékait stb.) és felkészülünk red zone gyakorlásra, amikor az első drive-ban mit gondoltok ki kocog be a huddle-be?

„Mi a helyzet, Bobby? Csináljunk pontokat, mit gondolsz?”

Hihetetlen.

Aaron éppen a visszatérésen dolgozott a Vikings elleni kulcscsonttörés után, amikor Green Baybe érkeztem. Szóval, ő a scout team QB-m.

Aaron kiba’ Rodgers.

Nem szar, mi?

És hogy mindezt tetézzük, dobott nekem aznap három touchdown passzt. Tökéletes passzok. Ahogy tanítják.

Egészen biztosan életem egyik legkirályabb napja volt.

Ugyanakkor arra is gondoltam, hogy asszem, akkor Bobby vagyok.

Visszanézve azt gondolom, hogy Aaron talán látott valamit bennem aznap, mert azóta folyamatosan nagyon magas követelményeket állított velem szemben. A legkisebb hibát is szóvá tette. Elmagyarázott dolgokat és segített fejlődni, máskor viszont tényleg feldühítette, amikor elrontottam valamit.

És ezt mindig hatalmas dicséretként kezeltem. Azt éreztem, hogy tényleg törődik velem és azt akarja, hogy elérjem a potenciálomat.

Mióta Packer vagyok, Aaron minden nap ösztönzött és segített, hogy jobbá váljak. Ennek eredményeként barátság is kialakult, amit azt gondolom, hogy a pályán is kamatoztatunk. Amikor valakivel tényleg törődsz, többet fogsz megtenni érte, és Aaron és közöttem ilyen a viszony.

És őszintén szólva, minél többet gondolkozom rajta, annál inkább úgy érzem, hogy most mindenkivel ez a helyzet ebben a csapatban. A támogatás, bizalom és szeretet, amit egymás iránt mutatunk tényleg elképesztő. Mindenki összhangban van. És azt gondolom, hogy ez az egyik dolog, ami tényleg különlegessé teszi ezt a csapatot, és ami miatt készen állunk a rájátszásra.

Mivel ennyire a győzelemre fókuszálunk, folyamatosan ösztönözzük egymást. Tight endként az első naptól fogva szerencsés voltam, hogy olyan valódi profiktól tanulhattam, mint Jimmy Graham, Lance Kendricks és Marcedes Lewis.

Hadd mondjak valamit Marcedesről…

Olyan nekem, mint egy nagy testvér, aki megtestesít mindent, amivé válni szeretnék. 15. év, egészséges, még mindig magas szinten játszik, még mindig imádja a focit, nagyon bölcs, és csak simán a legjobb, legkedvesebb srác, akivel valaha találkoztam. Amikor együtt vagyunk a pályán, azt érzed, hogy van ott valami extra, szinte legyőzhetetlenség. Amikor van egy jóbarátod a csapatban -akire felnézel és akit tisztelsz- és mellette állsz fel, hogy valami különlegeset csinálj – ennél nincs jobb érzés a világon.

És büszkén állíthatom, hogy nagy részben Davanténak (Adams) köszönhetően eljutottam arra a pontra a karrieremben, ahol tökéletesen bízom magamban ezekben a pillanatokban. Ő folyamatosan azt sulykolta belém, hogy muszáj bíznom magamban, és soha ne higgyem, hogy van határa annak, mire lehetek képes. Megtanított, hogy kifejlesszem ezt magamban, és utána learassam az eredményét…talán nyers önbizalomnak mondanám, vagy belső hitnek, ami minden nagy sportolóban megvan.

Amikor Atlantában Davante nem játszott, nekem pedig nagy meccsem volt (6/98, 3 TD) hétfő este – meccs után az első dolga volt, hogy félrehívott a konditerembe és ellentmondást nem tűrően közölte, hogy legközelebb, amikor pályára lépünk pontosan azt akarja látni, hogy úgy viselkedem, mint aznap este a Falcons ellen.

Nem azt, hogy úgy játszom…úgy viselkedem.

Nem értettem elsőre, úgyhogy megkérdeztem, mire gondolt.

„Úgy viselkedni, mintha megállíthatatlan lennél. Mintha a bolygón senki nem lenne képes felvenni veled a küzdelmet. Tudni, hogy elértél egy új szintre.”

Ezt megkapni egy Adams-kaliberű sráctól? A karrierem egyik legmenőbb pillanata volt, hogy ő ezt mondta nekem.

„Azt akarom, hogy ilyen legyél. Mind ezt akarjuk. A csapatnak így van szüksége rád minden egyes meccsen.”

Ezt a fajta őszinteséget, közvetlenséget szeretem az egyik legjobban Packerként. Teljesen őszinték vagyunk egymással, nincsen bullshitelés, ahogy belépsz az öltözőbe. És ezt mindenki tudja.

Sőt, az öltözőn kívül is ilyenek vagyunk egymással.

Soha nem fogom elfelejteni a 2019-es Hálaadást Aaronnál, amikor a vacsoraasztalnál David Bakhtiari odahajolt hozzám egy szóra. (Szó szerint a vacsoraasztalnál. És ne feledjétek, hogy ez két Hálaadással ezelőtt, mielőtt bárki lettem volna. Mielőtt elkezdtem volna igazán játszani.)

„Figyelj. Én nem tudom, mi van veled a passzjátékoknál, vagy mit csinálsz, amikor a labda a levegőben van… de amikor futunk, a futójátékban, amit csinálsz… az nem elég. Jobbnak kell lenned.”

Nem mosolygott, amikor ezt mondta. Higgyetek nekem.

Inkább dühös volt. Mármint dühös dühös. Azt hittem elkéri a szószt vagy ilyesmi, erre David full ideges… és odahajol a negyedik számú tight endhez, hogy a futásblokkolásáról beszéljen.

Nem viccelt.

A mai napig, amikor David menyasszonya együtt lát minket, mindig megjegyzi „Aaannyira gonosz voltál Bobbyval Hálaadáskor”. (Természetesen mostanra mindenkinek Bobby vagyok. Kösz, 12.) De valójában imádtam a kis beszédét aznap.

Amikor letámadott, emlékszem erre az érzésre, ami felébredt bennem. Nem düh volt. Vágy volt.

Inspiráció volt.

A szemébe néztem, és azt mondtam: alig várom a holnapi edzést.

Két évvel később, David az egyik legjobb barátom a csapatban. Sokat viccelődünk arról a beszélgetésről, és hogy mennyire kemény volt. De az igazán menő dolog, hogy amikor beszélünk róla, tudjátok, mit mond?

„Haver, utána tiszta hülyét csináltál belőlem.”

David többet segített, mint azt valaha tudni fogja. És jobb, ha elhiszitek, hogy mindent meg fogunk tenni, hogy hazahozzuk a Lombardi trófeát ennek a srácnak. Nyilvánvalóan mindannyiunk szíve megszakad Davidért, de én őszintén remélem, hogy a következő pár hétben valami különlegeset fogunk tenni érte.

Nekem ez a rájátszás a legszórakoztatóbb dolog lesz, amit csak el tudok képzelni. És amikor kifutok a pályára ezekre a meccsekre, biztosan újra kisgyereknek fogom érezni magam.

Észak-Illinois-ban nőttem fel nem messze Wisconsintól, és életem első meccse, amire elmentem, a Lambeau-n volt. A Bears ellen játszottunk. Kb. öt-, vagy hatéves lehettem, szóval csak villanásokra emlékszem. De hadd mondjam el: elég király villanásokra.

Emlékszem, milyen szögben ültünk a pályához képest, az eredményjelzőre, emlékszem az élénk sárga korlátokra és lépcsőkre, a sok sárga festékre és a fényekre, ahogy visszaverődnek erről a sárgáról. Micsoda képek. Micsoda emlék.

A mai napig eláll a lélegzetem, amikor körbenézek a Lambeau-n. Amikor egy októberi vasárnapon délben harmat van a pályán, és a nap visszaverődik a sárgáról, és a padokról a lelátón… Wow. Az arany festés a pályán. És az egész csak úgy néz ki, mint a futball maga. Gyönyörű. Nem nagyon lehet máshogy elmondani.

Borzasztó szerencsésnek érzem magam, hogy ebben a rájátszásban pályára léphetek ezen a pályán, ezen a megszentelt földön.

Egy valóra vált álom.

Úgy érzem, hogy fiatalkorom óta – és nagyon fiatalról beszélek, két-, hároméves koromról – mindent azért tettem ezen a Földön, hogy futballt játszhassak és versenyezzek. Így vagyok huzalozva. Ezért vagyok itt. És ezen a ponton, köszönhetően ennek a csapatnak és ennek hihetetlen közösségnek…

Pontosan tudom, hol vagyok hivatott ezt csinálni.

Az a nagy G betű, és amit ez jelent? Semmihez nem hasonlítható a sportban. És ez nem tiszteletlenség egy csapattal szemben sem. Csak arról van szó, hogy a Lambeau Field és a Green Bay Packers – ez a királyi vér NFL-ben. A fagyott tundra, a történelmi meccsek, az a sárga és zöld. Ezen a ponton magáért beszél.

Mind tudjuk, miről szól ez. Mindannyian értjük.

Mi mind ezért élünk. Mind ezért vagyunk itt. Játékosok, edzők, a szurkolók…mind.

Erről szól ez az egész.

És mindez most kezdődik. Nagy menet lesz!

Go, Pack, Go!