Élménybeszámoló – Ilyen egy meccs a Lambeau Fielden

Ahogy közeledik az ember Green Bay városához, egyre inkább lehet látni, hogy valami készül. Nem csak abból, hogy egyre több a Packers-matricás vagy -zászlós autó, ilyenekből egész Wisconsinban rengeteget látni. Viszont már két órával a meccs előtt is hatalmas a forgalom az autópályán, pedig még jó néhány mérföld hátra van. A lehajtóknál meg már hosszú kocsisorok állnak – megszokott képek meccsnapon.

Egy kis kitérő: maga a stadion hivatalosan nem Green Bayben kellene, hogy legyen, hanem az Ashwaubenon nevű elővárosban, amelyeket a Lombardi Avenue választ el egymástól. Akit érdekel, miért ide épült a stadion, és hogy került Green Bay városához a telek, itt olvashat róla bővebben.

A stadion közelében aztán már csak azt kell eldönteni, hol parkoljon az ember. A stadion saját parkolói nem opciók, hiszen ezek a bérleteseknek vannak fenntartva. Vannak persze ezen kívül is parkolók pár perc sétányira, pl. a Don Hutson Centernél, vagy Titletownnál – mi most ez utóbbit választottuk, leginkább azért, mert arról jöttünk, és volt még bőven hely, nem akartuk megkockáztatni, hogy máshol már nem lesz.

Van egyébként még egy opció: a stadion környékén lakók ilyenkor megengedik a látogatóknak, hogy beálljanak a garázsbehajtójukra, amelyeken, mérettől függetlenül, 4-8 kocsi is elférhet. Mivel ezt nem ingyen teszik (öt éve 20-30 dollár körül volt az ár, most nem néztük), ebből nem is rossz extra bevételt szerezhetnek.

De vissza Titletownhoz: ez tulajdonképp egy nagy park a stadion közvetlen közelében, amely ilyenkor meglehetősen tele van (ahogy meccsnapon az egész környék): a focipályán, nem túlzás, több tucat kisebb-nagyobb társaság dobálgat, kicsit arrébb gyerekek próbálhatják ki, milyen a 40 yardos idejük, mások csak beszélgetnek – a többség persze Packers-pólóban, mezben, pulóverben, stb. Meccsnapokon egyébként itt lehet találkozni korábbi Packers-játékosokkal is, most épp Andrew Quarless és Jared Abbrederis volt a két díszvendég, mondjuk róluk lemaradtunk. A hivatalos program általában négy órával a meccs előtt kezdődik.

Érdekesség: van kint egy tábla, ahol mindenki bejelölheti, honnan érkezett a meccsre. Mint látható, voltak mások is Közép-Európából…

Van természetesen bár is, élő zenével, persze teljesen tele, vegyesen buliznak és isznak hazai és vendégszurkolók, bár utóbbiból azért elég keveset látni, de mindenki békésen megfér egymás mellett. Némelyik parkolóban itt is, a közvetlenül a stadion mellettiekben meg pláne megjelenik már a tailgating, vagyis a közös grillezés és persze iszogatás, néha különböző játékokkal együtt, mint pl. a babzsákdobálás.

Mivel közeledett a Halloween, erre utaló dolgok is voltak, nevezzük talán installációnak – például egy Packers-mezes csontváz, amely a Texans-mezes csontváz-kutyát vezetett.

A stadion kapui két órával a meccs kezdete előtt nyitnak (az ajándékboltba persze addig is be lehet menni). Egy órával kezdés előtt pedig tűzijáték is figyelmeztet, hogy lassan ideje befejezni a tailgatinget, és bemenni.

Minden jegy elektronikus, tehát csak a telefon kell hozzá. Fontos tudni, hogy táskát nem lehet bevinni a stadionba, kivéve, ha teljesen átlátszó, és még akkor is van méretkorlát. Ez egyébként a legtöbb amerikai stadionban így van, de rengeteg helyen lehet ilyen táskákat beszerezni. Ezután még a gyors biztonsági ellenőrzés van hátra, és már bent is van az ember a stadionban.

Mivel ekkor már csak kb. háromnegyed óra volt a kezdésig, a stadion folyosói már tele voltak, hosszú sorok álltak minden büfénél, étteremnél, bárnál és árusító pultnál. Így ezt inkább kihagytuk, és egyből mentünk a helyünkre.

A pályán még tartott a melegítés vége, de már alacsony intenzitással, látszott, hogy hamarosan vége, már Alexander se szólogatott be a vendégek elkapóinak. A melegítés elején egyébként a csereirányító a közönséget is be szokta vonni, és a széksorokba szokta dobálgatni a labdákat – tegyük hozzá, nem mindig teljesen pontosan. Ilyenkor szokták üdvözölni egymást a pályán a régi, akár egyetemi csapattársak is, meg persze ilyenkor már kezdődik a trashtalk is.

Közben persze a lelátók is egyre inkább megtelnek. Ugyan nem mindig megy ki mindegyik bérletes a meccsre, hanem sokan a másodlagos piacon eladják egy-egy meccsre a helyüket, így is sokan vannak, akik akár évtizedek óta találkoznak ilyenkor a meccseken, hiszen ugyanoda szól a bérletük. Ilyenek voltak például a pont előttünk ülők, akik még gyorsan meg is beszélték, hogy mi történt az előző hetekben a családokkal.

Túl sok idejük nem volt erre, mert hamarosan kezdődött is a játékosok bemutatása, kiemelt szerepben a támadósorral. Talán nem meglepő, hogy a legnagyobb ováció Jayden Reedet és persze Jordan Love-ot fogadta. Az ő népszerűségét az is mutatja, hogy rengetegen voltak Love-mezben – olyat is láttam, aki a korábbi Rodgers-mezén ragasztotta át a számot és a nevét (sajnos ezt nem sikerült a tömegben lefotózni).

Ahogy minden meccs, ez is a himnusszal kezdődött, és szokás szerint itt is elhúztak közben a stadion fölött a vadászgépek.

Maga a meccs egyébként a lelátón, talán fura ezt leírni, de, talán a szokatlan meleg hatására is, kicsit lagymatag hangulatú volt az első félidőben, jóval kevesebb volt az intenzív érzelem, mint az előző alkalommal, 2019-ben az Eagles ellen. Egy-egy hibát is inkább méltatlankodás, mintsem felháborodás követett, legalábbis a környéken ülők részéről.

Apropó, ülések. Na, azok nincsenek. A stadion továbbra is fapados, szó szerint. Akinek viszont ez kényelmetlen, az tud bérelni padokra „akasztható” üléseket, és ezeken ülve nézheti a meccset.

Már amikor ülve marad az ember, mert azért bőven volt olyan alkalom, amikor a stadion nagy része talpra ugrott. Touchdownok után például megszokott a szomszédokkal való high-five-ozás, akár ismered őket, akár nem.

A szünetekben aztán megint megindult a tömeg nagy része a büfék felé, hiszen közben bőven ebédidő is lett. Ennek ellenére nem kellett igazán sokat várni, még bőven a szünet vége előtt sikerült visszaérni a helyünkre, egy adag hagyományos csirkével, sült krumplival és sajtfalattal. Közben pedig a pályán egy környékbeli iskola fúvószenekara játszott.

Érdemes volt közben a szurkolókra is figyelni, láthatott az ember néhány érdekesebb arcot. Sokan voltak fehérben, a “winter warning” miatt (bár 25 fok volt), és a szokásos sajtfejből is persze volt bőven, az én személyes kedvencem azonban „Gyűrűfej” volt. És persze akadt egy olyan, aki úgy tűnt, mintha kicsit eltévedt volna, legalábbis elég fura volt látni valakit egy Caleb Williams-mezben.

A második félidőben kicsit emelkedett már a hangulat, biztosan nem függetlenül attól, hogy valószínűleg nem csak a mi környékünkön fogyott egyre több sör, így többen is egyre határozottabban fejezték ki az érzelmeiket, a Texans harmadik downjainál már óriási volt a hangzavar – ugyanakkor kifejezetten békés volt mindenki.

Érdekes volt az is, hogy elég nyugodtan várta mindenki a meccs végét, valahogy nem lehetett érezni a kételkedést, hogy esetleg nem sikerül megnyerni a meccset. Sőt, a Texans utolsó drive-jának kezdetén meg is beszéltük a mellettem ülő, Bart Starr-mezes helyivel, hogy az igazi sztori az lenne, ha az újonnan igazolt MacManus utolsó másodperces mezőnygóljával sikerülne nyerni. Így is lett, és ekkor persze felrobbant a stadion.

A lefújás után voltak, akik egyből elindultak kifelé, mások még maradtak kicsit fotózkodni, beszélgetni.

A folyosón persze elég jó volt a hangulat, az ajándékboltban pedig ekkor szinte lépni se lehetett – nem csoda, hogy több, igazán kelendő pulóverből vagy pólóból ekkorra már gyakorlatilag ki is fogytak, már csak online lehetett rendelni őket.

Mivel elég sok időt eltöltöttünk itt, ezért a dugó nagy részét meg is úsztuk – viszonylag hamar sikerült a kb. 80 ezer embernek kijutnia a stadion környékéről. És az is ismét egyértelművé vált, hogy ilyenkor az egész államból (vagy akár még azon túlról is) érkeznek a meccsre: bő másfél óra vezetés után, egy benzinkútnál mindenki, aki a sorára várt, Packers-cuccban volt, és egyértelmű volt, hogy mindenki a meccsre jött.

A végére egy tanács: meccsnapokon ugyan nincs stadiontúra, de ha valaki eljut Green Baybe, érdemes egy plusz napot (és a megfelelő összeget) arra szánni, ennek során ugyanis be lehet járni majdnem az egész stadiont, és persze a Packers Hall of Fame-et is. Hogy ez pontosan milyen is, abba ezek az öt évvel ezelőtti képek adnak némi betekintést: