Packers Hungary Club

Jermichael Finley vallomása

Jermichael Finley, a Packers korábbi tight endje a The Players’ Tribune oldalán tett közzé egy megindító és egyben elgondolkoztató vallomást. Az írásban beszámol arról, milyen volt megélni belülről az agyrázkódásokat és a karrierje végét jelentő nyaksérülést, valamint arról is ír, hogy milyen nehéz egy fiatal, ereje teljében lévő sportolónak feldolgoznia, hogy a karrierje hirtelen véget ért.

Úgy gondoltuk, hogy a nem mindennapi irományt mindenkinek érdemes elolvasnia, ezért az alábbiakban olvashatjátok a cikk fordítását:


Egy hordágyhoz szíjazva feküdtem egy mentőautóban, még mindig teljes felszerelésben. Vállvédőben, sisakban – csak a sisakrácsom nem volt rajtam. Azt az edzők vették le még akkor, amikor a Lambeau gyepén feküdtem 81.000 ember előtt. Amikor a kórházba értünk, az első szoba, ahová a mentősök vittek, jéghideg volt, a falak pedig durvának és csupasznak látszottak.

Nem érződött úgy, hogy kórházban lennék.

Sokkal inkább tűnt halottasháznak.

Legszívesebben azt kiabáltam volna, “Hova visztek engem?” De nem tudtam. Még mindig csak levegő után kapkodtam. Talán 30 perc telhetett el az ütközésem óta. Nem is emlékszek a fickó nevére. Csak a mezszámára: 39.

Szóval nagyjából 30 perce volt, hogy futottam keresztbe a pályán, és a Browns 39-es játékosa a sisakom tetején talált el – de még mindig nem kaptam levegőt. Nem tudtam mozgatni a nyakamat. Nem éreztem az ujjaimat vagy a lábujjaimat. Csak ott feküdtem zsibbadtan.

Egy másodpercre azt gondoltam, Talán ez TÉNYLEG a halottasház… talán igazából meghaltam.

Aztán az egyik mentős valami ilyesmit mondott: “Tartson ki Mr. Finley. Ez csak egy kis kitérő, már úton vagyunk fel az intenzív osztályra.”

Gondolom a média és a szurkolók tudták melyik kórházba visznek – hiszen Green Bay nem egy nagy város – és néhányuk már előttem odaért. A mentősök pedig a bejáratnál lévő tömeget elkerülve inkább a pincén át vittek be.

Miután felértünk az intenzívre, a nadrágomat és a mezemet egy ollóval vágták le, aztán pedig behoztak egy gépet – nem tudom mi volt az, de hangos volt -, hogy a sisakomat és a vállvédőmet is levágják rólam. Ezután csak ott feküdtem, a meccstől izzadtan, anyaszült meztelenül egy fehér lepedővel letakarva, mint egy holttest. Fogalmam sem volt, hogy milyen súlyos lehet a sérülésem, de még így rémülten is csak arra tudtam gondolni:

Vissza fogok térni ebből.

Négy héttel korábban, Cincinnatiben agyrázkódást szenvedtem a Bengals ellen. Egyenes útvonalat futottam és amikor a labdáért nyúltam, egy safety jött szembe és leütközött, közben pedig egy másik fickó is rám esett hátulról. A fejem előbb kapott egy térdelést, aztán pedig a földhöz csapódott.

Amikor felálltam, a testem mintha lángolt volna és minden homályos volt, mintha víz alatt lennék. Kinéztem az oldalvonal felé és csak a csapattársaim sárga nadrágjait láttam. Se lábakat, se mezeket, se fejeket. Csak az élénk sárga nadrágokat. Mintha mindenkit lefejeztek volna. Próbáltam menni feléjük, de csak néhány lépést sikerült megtennem, mielőtt újra a földre rogytam. Az edzők odaszaladtak és lesegítettek a pályáról, bevittek az öltözőbe, megállapították az agyrázkódást és elvették a sisakomat. Aznapra végeztem.

Mire kezdtem jobban érezni magam és kézbe vettem a telefonomat, már volt vagy 30 nem fogadott hívásom a feleségemtől, Courtney-tól. Kaydon fiammal együtt, aki akkor 5 éves volt, otthon nézték a meccset a TV-ben. Visszahívtam és mondtam neki, hogy jól vagyok, aztán odaadta a telefont Kaydonnak.

“Apu, nem akarom, hogy tovább focizz.”- mondta.

Elképzeltem, hogy az 5 éves fiam lát engem a TV-ben botladozni, ahogy még a pályáról sem tudok lemenni magamtól. Láttam magam előtt, ahogy sír az anyukájának, azt kérdezgetve, hogy rendbejön-e az apja. Nagyon szíven ütött az egész.

De én egy futball játékos vagyok. Szóval a következő heti bye után már újra a pályán voltam. Semmi sem tarthatott vissza – még a fiam kérése sem.

Ezt nem azért mondom, hogy keménynek tűnjek. Egyszerűen a focisták így vannak bekötve. Ha az NFL-ben vagy, mindent feláldozol, csak hogy játszhass. Aztán amikor a földön fekszel egy nagy ütés után és nem tudsz mozogni, arra gondolsz, Miért csinálom ezt magammal?

De aztán megkapod a kezeléseidet, a tested meggyógyul és máris visszatérsz.

Újra feláldozni bármit a játékért.

A futball karrierem során 5 agyrázkódásom volt. Az elsőt még az egyetemen szereztem Texasban, aztán az NFL karrierem elején volt pár amiket nem mondanék kisebbnek… épp csak nem feltétlenül tudnád kiszúrni őket a meccsfelvételen. Nem igazán tűntek fel senkinek. A negyedik 2012-ben jött az edzőtábor alatt, a Bengals elleni 2013-as pedig az ötödik.

Aznap mégsem egy újabb agyrázkódás juttatott az intenzív osztályra. Amikor megtörtént, azt hittem, csak egy “zsibbasztót” kaptam – az a fajta ütés, amikor leütköznek és mindened lezsibbad, vagy elkezd bizseregni… mint az a tűkkel szurkáló érzés, amikor az elzsibbadt végtagba kezd visszajönni a vér.

Mi csak úgy hívjuk, “megkongatták a harangod”.

Általában még épp időben, a következő play előtt el is múlik.

Szóval azt hittem, most is ez történt. Nem zúzott le a fickó, nem volt igazán hatalmas ütközés, meg semmi. Csak láttam, ahogy közeledik a 39-es, szóval lehajtottam a fejem, hogy védjem a térdeimet, és végül pont a sisakom tetején talált el.

Rögtön az ütés után, bár eszméletemnél voltam, elengedtem a labdát, mert a kezeim nem működtek tovább. Csak feküdtem a földön, és nem éreztem a lábaimat.

A hivatalos diagnózis gerincvelő zúzódás volt. Az ütés sokkolta a gerincemet és egy 2 centis horzsolást okozott a gerincvelőmön. Pár héttel később megműtöttek, hogy összekapcsolják a C-3-as és a C-4-es csigolyákat a nyakamban. Majd nagyjából 6 hónap rehabilitáció után az orvosom engedélyezte, hogy folytassam a focit.

Volt egy 10 millió dolláros rokkantsági biztosításom letétben – az ügynökömnek köszönhetően, aki rábeszélt, hogy kössek egyet. Szóval ha a nyaksérülésem miatt nem tudnék újra focizni, úgy megkapnám a 10 millió dollárt, adómentesen. Ez több volt, mint amennyi garantált pénzt kapnék egy új szerződés aláírásakor, főleg egy komoly nyaksérülésből visszatérve.

De a foci olyan, mint egy függőség. A belemet is kidolgoztam, hogy visszatérhessek, bár tudtam: ha aláírok egy csapathoz és bizonyos számú napig ott is maradok – azt hiszem 14 nap körüli, vagy 2 meccsnyi idő volt -, akkor jogosulatlanná válnék a 10 millió dolláros biztosítási pénzre. És ha megtenném, könnyen előfordulhat, hogy akár másnap újra megsérülök, elbocsátanak és nem marad semmim. Gyakorlatilag egy ütésre voltam attól, hogy soha többé ne tudjak lábra állni.

De a foci volt minden, amire vágytam.

Voltak érdeklődő csapatok is. A Patriots, Giants, Steelers, Seahawks – voltak lehetőségeim. lehetőségeim.

Az első csapat akinél próbaedzésen jártam, a Seahawks volt, mert John Schneider, a GM-jük Green Bayben volt, amikor a ligába kerültem. Nagyon akart engem, és a Seahawks kész volt rá, hogy egy szép jövedelmező ajánlatot tegyen le elém. Viszont nem sikerültek a fizikai tesztjeim. A Seahawks orvosai szerint a nyakam nem gyógyult még meg teljesen, szóval John azt mondta, nem tudnak leigazolni.

Van egy dolog azonban a sikertelen erőnléti tesztekkel kapcsolatban: hírük megy a ligában. Ha egyet elbuksz, sok csapat még csak be se hív, mivel időpazarlásnak tekintik – ha nem voltam elég egészséges a Seahawksnak, akkor az ő csapatuknak se leszek elég egészséges.

Szóval vártam – a nyakam gyógyulására és a telefon csörgésére. Elmentem néhány csapathoz, de az edzőtáborok jöttek és mentek, végül mégsem szerződtetett senki. Teltek-múltak a hetek, és senki sem telefonált.

Aztán eljött a hetedik játékhét. 2014. október 19-e volt. Egy vasárnap. Focimeccset néztem a TV-ben. Normál esetben arra vágynék, hogy ott legyek én is a pályán, azt gondolnám, hogy ott kellene lennem. De azon a napon mégsem. Egy teljes év eltelt a sérülésem óta, és valami megszállt aznap. Otthon ültem, teljesen elégedetten és kényelmesen, és azt mondtam magamnak, OK, végeztem. Visszavonulok. Szóval hivatalossá tettem.

Végül átvettem a 10 millió dollárt a biztosításomból, ami egy áldás volt, mert megalapoztam vele a saját és a családom jövőbeli életét. De ugyanakkor búcsút mondtam valaminek, amiért egész életemben dolgoztam. Nem így akartam kiszállni, de a legtöbb ember nem maga dönti el, hogy mikor hagyja abba a játékot.

A játék tudatja majd veled, ha már nincs több dolgod.

Az írásom elején az agyrázkódásokról beszéltem és a sérülésről, ami véget vetett a karrieremnek, nagyrészt azért, mert ha követted a karrieremet, vagy bármit is tudtál rólam, akkor valószínűleg ez az a pont, ahol a történetem véget ért számodra – a pillanat, amikor levittek a pályáról azon a hordágyon és nem voltam többé bevethető a fantasy csapatodban.

De ez csak az 1. rész volt.

A 2. rész arról szól, ami ezután történt.

Mert igazából azt a történetet akarom elmesélni.

Már a nyaksérülésem után láttam, hogy a személyiségem kezd megváltozni, de még rosszabb lett, miután hivatalosan visszavonultam. Minden reggel morcosan és idegesen ébredtem fel. Nagyon csendes lettem. Néha már az is irritált, amikor Courtney próbált beszélni velem. Időnként ki is akadtam rá emiatt, de legtöbbször csak elmentem otthonról sétálni vagy egy hosszabb kocsikázásra. Nem mérges voltam, csak… ügyetlen. Más városbéli emberekkel is. Olyan volt, mintha elfelejtettem volna, hogyan kell beszélgetni.

Courtney kérdezgette, “Mi van veled?” És én csak elsétáltam. Leginkább azért, mert nem volt válaszom. Nem volt sem ötletem, sem okom. Nem tudtam miért.

Mintha magamat sem nagyon ismertem volna.

Sokat kezdtem autózni a környéken. Könnyű módja volt annak, hogy egyedül legyek, és segített elkerülni a kínos találkozásokat az emberekkel.

Aztán egyik nap kimentem a kocsimhoz, hogy elmenjek vezetni egyet, de vissza kellett mennem, mert bent felejtettem a kulcsaimat. Ez kezdett egyre többször megtörténni. Egész odáig jutott, hogy néha kétszer-háromszor is vissza kellett mennem, mert először elfelejtettem a kulcsaimat, aztán a telefonomat, aztán a pénztárcámat. Voltak napok, amikor elindultam a gyerekeimért az iskolába, de félúton vissza kellett forduljak, mert elfelejtettem betenni a kocsiba a gyerekülést, bár Courtney emlékeztetett is rá.

Egyik este elmentünk vacsorázni és miután kifizettem a számlát és kisétáltam az étteremből, Courtney utánamjött és a tárcámat lóbálta a kezében. Gondolom otthagyhattam az asztalon.

“Ma már ez a harmadik alkalom, hogy össze kell szednem a dolgaidat. Mi van veled?” – kérdezte.

De nem volt neki válaszom.

Idővel egyre inkább eltávolodtam Courtney-tól és a gyerekektől – sőt, igazából mindenkitől – mialatt próbáltam helyretenni magamat és kitalálni, hogy mi a pokol történik velem. Sokat gondolkodtam azon, ahogy viselkedtem, de annak tudtam be, hogy még nemrég hagytam ott a ligát és nem rázódtam még bele a “való életbe”. Arra gondoltam, hogy azért vagyok ilyen nyűgös, mert hiányzott a játék, és minden ami vele járt. Hiszen olyan hirtelen kellett távoznom… Mármint imádtam a focit, és most nincs többé.

Hiányzott az adrenalin löket amit a játék nyújtott, de leginkább azt hiszem, hogy elhagyatottnak éreztem magam. Hat évig játszottam az NFL-ben, és minden egyes nap értékeltek engem. Edzők, csapattársak, szurkolók – folyamatosan bíráltak a vasárnapi teljesítményem alapján, és hét közben a tanteremben és a konditeremben is.

Most pedig hirtelen senki sem figyelt rám.

Elkezdtem napi háromszor, néha négyszer is edzeni, csak hogy bizonyítsak magamnak. De a külső megerősítésre is vágytam, ami ugye nem volt meg. Hiszen senki sem figyelt többé.

Ezt a fajta magányt nehéz szavakkal körülírni.

Gyakorlatilag a legközelebbi barátaimat is elveszítettem. Néha felhívtam valamelyik régi csapattársamat egy péntek este, hogy “Hali, mi a helyzet?”

“Uhh… vasárnap meccsünk van, szóval… videózás, készülés a meccsre… tudod.”

Aztán megkérdezték, hogy én mit csinálok, és ki kellett találnom valamit, hogy elfoglaltnak tűnjek, mintha lenne valami dolgom.

De nem volt.

Az idő legnagyobb részében csak próbáltam találni egy módot, hogy valahogy lelassítsam a hülye agyamat. Régen minden reggel úgy keltem fel, hogy megvolt a napirendem és volt egy csomó tennivalóm. Most, nem volt semmim. A napjaim üresek voltak és meg kellett próbálnom találni valamit, amivel megtölthetem őket.

Szóval depressziós voltam, mert úgy éreztem, hogy a futballjátékos énemet elvették tőlem, magányos voltam, mert elhagyatottnak éreztem magam a játék és a barátaim által, és szorongást éreztem amiatt, mert az egész jövőm egy üres naptárnak érződött, amit valahogyan meg kell töltenem.

27 évesen már nyugdíjas voltam.

Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek magammal.

Úgy gondoltam ezek az érzések magyarázzák a viselkedésemet – és a feledékenységemet is. Ahogyan sosem rohantam volna egyből az edzőhöz egy nagy ütés után hogy vizsgáljanak ki agyrázkódásra, úgy most sem kellett a segítség, magam akartam megtalálni a megoldást.

Csak eltűrni és visszamenni a pályára, tudod?

Courtney volt, aki végül felnyitotta a szememet. Valaki beszélt nekünk egy californiai klinikáról, ahová korábbi játékosok is jártak. Egy neurológiai klinika volt, ahol a különböző gondokkal küzdő embereket kivizsgálják, kezeléseket kapnak, meg ilyesmi.

Arra gondoltam, Klinika? Nem kell nekem semmilyen klinika. Egyedül is boldogulok.

De nem boldogultam. Courtney pedig eléggé kikészült, amikor megmondtam neki, hogy nem megyek. Győzködött, győzködött, de nem voltam hajlandó.

Aztán egyik reggel arról kezdett nekem beszélni, hogy mennyire eltávolodtam. Azt mondta, “Jermichael… szükségem van rád.” Általában ilyenkor mentem volna sétálni vagy vezetni, ahogy ez akkoriban lenni szokott. De ezúttal ez a fájdalom ült ki az arcára. Nem igazán tudom leírni, de megragadta a figyelmemet.

Aztán olyat mondott, amit azelőtt még nem, és ami azonnal kihúzott a letargiából, amiben voltam.

“Itt kell lenned a srácoknak.”

Ez eléggé szíven ütött. Nem tudom miért, de azok a korábbi NFL játékosok jutottak eszembe, akikről azelőtt hallottam, hogy igazán rosszul vannak – tudod, az idősebb fickók – és azon gondolkoztam, hogy a dolgok, amiken keresztülmentem, talán csak a kezdetet jelentették. Azon agyaltam, hogy nálam is rosszabbodnak-e majd a tünetek, ahogy valószínűleg náluk is történt. A hangulatingadozások. A memóriavesztés. Nem így akartam élni, és nem akartam, hogy a három fiam így lásson engem.

Aztán azokra a korábbi játékosokra gondoltam, akik öngyilkosságot követtek el.

Vajon ez lesz az én jövőm is?

Ekkor adtam be végül a derekamat.

“Megteszem. Elmegyek arra a klinikára.” – mondtam.

Azt hittem, hogy a klinika olyasmi lesz, mint egy kórház, vagy valami hideg és rideg hely, mint a kórház pincéje, ahová a mentősök vittek Green Bay-ben. De amikor odamentem, teljesen más volt. Inkább olyan benyomást keltett, mint egy üdülőhely. Az épület nagyon barátságos volt és pálmafák voltak mindenhol – tudod, ez California. Olyan érzés volt, mintha nyaralni mentem volna. Amikor a személyzet üdvözölt az ajtóban, olyan izgatottak voltak, hogy ott vagyok. Mindenki olyan kedves volt velem, biztonságban éreztem magam.

De emellett rögtön a tudtomra is adták, hogy dolgozni mentem oda.

Kifaggattak az összes nagy ütésről, amit a karrierem során benyeltem – a “zsibbasztók”, a kiütések, a nyaksérülés. Aztán rákötöttek erre a gépre, amin az agyi aktivitást lehet megfigyelni, hogy megállapítsák, az agyam mely részei működnek megfelelően, és melyek azok, amelyek nem úgy szuperálnak, ahogy kellene. Gyakorlatilag készítettek egy térképet az agyamról.

Az orvosok elmondták, hogy az agyrázkódás – amiből nekem ugye öt is volt – hosszútávú hatással lehet arra, hogy az agy egyes részei hogyan működnek. Az agyam térképét tanulmányozva beazonosították ezeket a részeket, aztán pedig egy olyan programba kerültem, ahol az agyi funkciók növelésének érdekében stimulálták a kérdéses részeket. Gyakorlatilag nyomtak egy újraindítást az agyamon, hogy a különböző részek újra együtt kezdjenek működni, ahogyan eredetileg kellene.

Ez a beszélgetés már önmagában is rengeteget jelentett nekem. Azelőtt azt hittem, hogy ez az egész valami olyan dolog, ami idővel majd elmúlik. Ami csak átmeneti. Majd megoldom valahogy.

És most először valaki azt mondta nekem, hogy Ez nem a te hibád. Valami okozza ezt. És meg tudjuk oldani.

Mindenféle gyakorlatokat és módszereket kaptam, melyek javarészt a meditációról és az intenzív érzelmi terápiáról szóltak. A feladatok és a terápia segített stimulálni az agyam azon részeit, melyek lassabban működtek, a meditációval pedig lelassíthattam azokat, amelyek túlpörögtek.

Mindezek segítségével megtalálhattam az arany középutat.

30 napot töltöttem ott, aztán hazamentem, hogy Courtney mellett lehessek a negyedik gyermekünk születésekor – aki egy újabb kisfiú. Ott ültem a kórházi szobában egy újszülött kisbabával a karjaimban, és magamat is egy teljesen új embernek éreztem. Jobban aludtam. Nem kaptam fel olyan könnyen a vizet. Újra beszélgettem az emberekkel. És nem felejtettem többé az étteremben a hülye pénztárcámat.

Visszatértem a régi önmagamhoz… talán még jobb is lettem.

A tréning részeként az orvosoknak találniuk kellett valamit, ami stimulál, valamit, amiért úgy tudok lelkesedni, ahogyan a fociért lelkesedtem.

Megállapítottuk, hogy ez a valami az edzősködés.

Szóval mostanában focitáborokat tartok, és a lakóhelyemen, a Texas állambeli Aledoban foglalkozom a gyerekekkel. Emellett persze a saját fiaimmal is dolgozom, őket is edzem. Most a családom a szenvedélyem. Végre ráeszméltem, hogy az NFL-lel való kapcsolatom átmeneti volt, a családommal viszont tartós a kapcsolatom. Örökre szól.

És őszintén hiszem, hogy ha a feleségem és a gyerekeim nem lettek volna, sosem kaptam volna semmilyen segítséget, és 10 év múlva talán én is úgy végeztem volna, mint azok a korábbi játékosok, akik golyót eresztettek magukba.

Mert ezen az úton haladtam.

Azt hiszem, ezért akarom megosztani a történetemet. Fogadok, hogy egy csomó fickó van, akik nemrég mentek nyugdíjba, vagy esetleg már egy ideje kikerültek a ligából, és akik sokban hasonló problémákkal küzdenek, mint amiket én is tapasztaltam. Közülük sokan valószínűleg úgy gondolják, hogy egyedül is kezelni tudják ezeket a gondokat, ahogyan én is gondoltam. Mert a focisták nem kürtölik világgá, ha fáj nekik. Egyszerűen nem így vagyunk bekötve. Mi csak tűrünk, és visszamegyünk a pályára.

De ne ess bele ebbe a csapdába.

Most 30 éves vagyok és még mindig naponta meditálok, időnként pedig a klinikára is visszamegyek egy kis felfrissülésért, vagy csak úgy benézni. Boldogabb és egészségesebb vagyok, mint valaha, és mindez amiatt, mert le tudtam nyelni a büszkeségemet és segítséget kértem.

Olyan sokat áldozunk fel a fociért. De akár a saját döntésed alapján távozol, akár kényszerből adod fel, mint én, ne hagyd, hogy a játék az életed többi részét is elvegye. Semmi szégyen nincs a segítségkérésben. Sőt, igazából ez a legbátrabb dolog, amit csak tehetsz.

shop giay nuthoi trang f5Responsive WordPress Themenha cap 4 nong thongiay cao gotgiay nu 2015mau biet thu deptoc dephouse beautiful