Packers Hungary Club

Ray Nitschke emlékére

Ray Nitschke

A Hírességek Csarnokában helyet foglaló Dick Butkus bálványozta Ray Nitschke-t, ami tökéletesen elárulja, hogy milyen linebacker is volt ő.

Nem csak Butkus, de több ezer Green Bay Packers fan is felnézett rá, volt benne valami, ami sokkal több, mint football. Ilyen ember volt Ray Nitschke. Több millió amerikai férfi és fiú, akik a ’60-as években nőttek fel, követhették a kor nagyszerű sztárjait, mint Nitschke, Bart Starr, Paul Hornung és Willie Davis. A Green Bay, mint a Notre Dame football és a Brooklyn Dodgers baseball, hatalmas rajongói bázis által inspiráltak, ami túlnőtt minden gazdasági és szociológiai korlátot. Volt valami különleges ebben az ici-pici Wisconsin-i, bajnokcsapatban. Leírhatatlanul varázslatos volt. Egy érzés,egy eszme, és amerikaiak generációja volt lenyűgözve a Vince Lombardi féle Packers tűztől.

Ray Nitschke tudta, hogy milyen érzés ez. Egy tragikus vasárnap, március 8-án szívrohamban vesztette életét. Egy évvel hirtelen jött halála előtt egy interjúban elmondta, mi is az a dolog, ami a Packers-t minden más versenytársától megkülönbözteti, és ezáltal az évszázad csapatává teszi.

„A Packers jellemről volt szó, haver” mondta a telefonban olyan reszelős, érces hangon, mint a súrlódó kavicsok. „60 percig játszottunk. Mindent lógva hagytunk. Nem volt számunkra holnap. Hagytuk, hogy uraljon minket az adrenalin, és hagytuk megtörténni.”

Senki más az akkori Packers-ből nem játszott nagyobb adrenalin dömpinggel és érzéssel, mint a 66-os. Frank Tarkenton, aki a ’60-as években a Vikings és a Giants quarterback-je is volt, azt nyilatkozta Nitschke-ről, hogy talán sose lesz a defense ura, de a pályán mindig is ő volt a megkérdőjelezhetetlen vezető. Későbbi gondolataiban Tarkenton még hozzáfűzte:

„Van egy olyan érzésem, hogy a többi játékos jobban teljesít, ha Nitschke a közelben van.”

A félelem hozzá tartozott a Nitschke legendához. Iszonytató erővel tudott játszani, inspirálva ezzel a csapattársakat, és megfélemlítve az ellenfeleket. Az igazság viszont az volt, hogy Nitschke, mint sok más játékos, maga volt a két lábon járó ellentmondás. Mind egy szálig báránybőrbe bújt farkasok. Zeke Bratkowski quarterback azt mondta Starr-ról, hogy az egyébként teljesen szolid, déli úriember, a pályán egy dühöngő harcos, aki nem félt az ellenfele szívét sem kivájni, majd megmutatni azt. Ez az állítás határozottan igaz volt Lombardi embereire, de leginkább Nitschke-re.

A pályán kívül Nitschke egy szelíd, udvarias családapa volt, aki általában vastag keretes szemüveget és sötét öltönyt viselt. Teljesen megdöbbentette a nagyközönséget, mikor is 1962-ben elnyerte a ’Most Valuable Player’ díjat, és utána What’s My Line című televíziós show-ban akár össze is lehetett volna téveszteni őt egy bankárral vagy egy ügyvéddel. Mindenkit megdöbbentett a kimért, csendes stílusa.

Vasárnap délutánonként azonban már senki mással nem lehetett őt összetéveszteni. Ilyenkor, amikor betette a fogvédőt, befedte kopasz fejét a félelmetes arany és zöld Packers sisakkal, majd úgy forgatta hatalmas karjait, hogy azokkal tekintélyt parancsolt. Az üzletemberből hirtelen egy blokk huligán lett, és ahogy Nitschke elfoglalta pozícióját minden egyes snap előtt, a lágy vonások ijesztővé alakultak, és úgy nézett a sisak rácsai mögül ellenfelére, mint a dühöngő rab a börtön falai mögül.

A Kansas City Chief Hall of Fame quarterback-je Len Dawson, az első Super Bowl-on a line of scrimmage-hez lett hívva, majd ekkor került először szemtől szembe Nitschke-vel. Dawson legnagyobb meglepetésére, azt vette észre, hogy ellenfelének habzik a szája. Dawson ezt nyilatkozta Nitschke-ről:

„Ez az ember a legijesztőbb kinézetű tag, akit valaha láttam.”

Kezeit úgy forgatta, akár egy pengeéles kasza, és mindenkit leblokkolt, aki az útjába került.

„Nitschke elkaszál téged azokkal a karokkal”- mondta a Minnesota Vikings all pro center-e Mick Tingelhoff. „Meg akar téged büntetni, és meg is teszi”.

Néhányan úgy gondolják, hogy Nitschke keményebb volt, mint kortársa Butkus. Preston Pearson, a Colts a Steelers és a Cowboys running back-je, így emlékszik vissza a Nitschke-vel való találkozásra. Az egész 1971-ben történt, mikor is a Pittsburgh lineman-je nem blokkolt jól, szabad utat engedve így Nitschke-nek, hogy elsöpörje Pearson-t. A szeme sarkából Pearson látta egy pillanatra Nitschke-t felbukkanni. Dawson-hoz hasonlóan, ő is azt nyilatkozta, hogy látta a tüzet a szemében, és ahogy habzott a szája félelmetes volt.

„Az volt az igazi ütközet, akár egy embert is képes kettétörni.”

Ez a mérges tekintetű, habzós szájú kép, ami kialakult róla, jó hírnevet adott a hatvanas években, de volt egy kellemetlen pillanat is a CBS sportriporterével Tom Brookshier-rel. Az 1967-es Ice Bowl utáni interjún Tom a következőképpen mutatta be Nitschke-t a közönségnek: íme, a „Packers őrültje”. A következő pillanatok meglehetősen fagyosra sikeredtek, mikor is Nitschke mérgesen rábámult Brookshier-re és hozzátette:

„Nem vagyok őrült, csak nagyon szeretek focizni.”

Nitschke nem csak az offense játékosokat és a sportriportereket, de a defense tagjait is riogatta. A Hall of Fame karrierje 1958-1972-ig tartott, ez volt a linebacker-ek aranykora, hatalmas nevekkel, mint Bill George és Dick Butkus Chicago-ban; Joe Schmidt és Mike Lucci Detroit-ban; Sam Huff a New York Giants-el; Tommy Nobis Atlanta-ban; Nick Buoniconti Boston-ban majd Miami-ban; végül Willie Lanier Kansas City-ben.

Nobis és Nitschke mind a ketten félelmet nem ismerő defense játékosok. Nobis azt mondta, hogy Nitschke nem csak hogy úgy nézett ki, mint egy vérbeli focista, de még a hangja is azzá tette. Meccsek alatt és edzéseken is szakadatlanul beszélt, és érces recsegő hangja miközben koordinálta a defense-t, megtöltötte a pályát. Néha még Lombardi-t is idegesítette a hangja.

„Hé Nitschke,” –mondta a Green Bay edző.
„Igen főnök?”
„Á, kuss legyen”

Vasárnap délutánonként a tettek beszéltek a szavak helyett. Ő volt a tengelyszöge a Green Bay 4-3-as felállásának, és a defense koordinátor Phil Bengston megvédte őt az offense emberektől úgy, hogy beszorította a tackle-öket, rossz blokkrendszert kialakítva ezáltal, így Nitschke áttört hatalmas karjaival. Méreteihez képest, ami 1,91méter és 107 kilogramm, gyors játékosnak volt mondható. Nagyságát és gyorsaságát pedig arra használta, hogy a két oldalvonal között befedje a pályát. Ahhoz képest, hogy a futót kellett figyelnie, remek pass defender is volt, 25 interception rekorddal.

Nitschke játéka és hozzáértése a pályán, minden offense játékos számára középpontba helyezte őt. A Dallas Cowboys all-pro tackle-je Ralph Neely mondta egyszer:

„Ahányszor a Packers ellen játszottunk, a legnagyobb gondunk mindig az volt, hogy a fenébe blokkoljuk Nitschke-t?”

Néhány csapatnak sikerült és a ’60-as évek running back-jei között ma is visszhangzik a Martha and the Vandellas dala, miszerint nincs hová futni, nincs hová elbújni.

A késői George Allen, aki a Rams híres „Fearsome Foursome” defense játékosok megalapítója azt mondta, ha Nitschke felhúzta magát, akár képes volt az egész defense-t egyedül vinni. „Szinte lehetetlen volt őt visszatartani.” Kora leghíresebb defense taktikusa, Allen, annyira le volt nyűgözve Nitschke munkásságától, hogy fizetett azért, hogy egy defense játék formáció róla legyen elnevezve, „47 Nitschke”.

Ami legjobban lenyűgözte Allen-t az Nitschke azon képessége, hogy mindig képes volt nagyot alkotni, egy olyan csapatban, akik mindig magasra tették a mércét. Az 1962-es NFL címmérkőzésen -20fokos dermesztő hidegben 2 fumble-el segítette a Green Bay-t, hogy 16-7-re legyőzze a New York Giants-t. Nitschke teljesítménye azon a fagyasztó meccsen a Yankee stadionban inspirálóan hatott az Illinois-i egyetem fiatal középső linebacker-ére, Dick Butkus-ra. Teljesen lenyűgözte Butkus-t Nitschke játéka és az, hogy a meccs után megkapta az MVP címet is. „ha engem kérdeztek,”-mondta Butkus, „szívesen lennék annak a sportkocsinak a sofőrje, amit ő kap ajándékba.”

Az 1965-ös NFL bajnoki meccsen feltartotta a Cleveland nagyszerű fullback-jét Jim Brown-t, a hófödte pályán, egy 23-12-es Packers győzelemmel a végén. Nagy tettet vitt véghez akkor is mikor 30 yardon át csúsztak fej-fej mellett Brown-nal a jeges sárban, kitérítve ezzel egy biztos td passzt 3 yard mélyen az end zone-ban.

1968 januárjában Nitschke törekvéseinek köszönhetően az Oakland Raiders ellen, a Green Bay bajnok lett a második Super Bowl-on. A visszajátszásban látható, hogy Nitschke 6 segítség nélküli tackle-t is végrehajtott a napsütötte pályán Miami-ban, és megalapozta a délután hangulatát, mikor felborította Hewritt Dixon-t.

„Úgy gondolom, Lombardi csapatai élvezik a játékot és részt akarnak venni a nagy meccseken,”-mondta. „Jól szerepeltünk az utószezonban. Bár elvesztettük az első bajnokságot, azóta sem maradtunk alul. Azt gondolom, ezek csak az előkészületek voltak, és minden, amit Lombardi prezentált, tudod, a kemény munkáról és arról, hogy minden meccs fontos, igaz volt. Amikor eljutsz az igazán fontos meccsekhez, akkor készen állsz. Minden meccs egy bajnokság volt számomra, és ez tette könnyebbé a nagy meccseken való szereplést, hiszen nem voltunk idegesek. Sokkal nyugodtabbak voltunk, mint az ellenfél, és azokban az években tapasztalatból játszottunk. Így kezeltük az egészet. Hiszen ezért dolgozunk végig a szezonban, hogy bekerüljünk a rájátszásban, és ott már nem lehet hiba.”

Nitschke kiállása tökéletesen illett a hatvanas évekbe, abba a korszakba ahol még a meccsek ordító tömeg előtt voltak játszva, és a dicsőség mellett sárban is jócskán fürödtek. „Lambeau mindig is különleges volt, ahogy Milwaukee is,”-mondta Nitschke.

„A Packers szurkolók mindig hűségesek és támogatóak voltak. Amióta ott játszom, a Packers fanok mindig támogattak.”

Nitschke kemény, de tiszta játéka elismerést váltott ki, nemcsak a szurkolókból, hanem országszerte. Annak ellenére, hogy szerepel a Hall of Fame-ben, sosem hagyta, hogy ez a cím befolyásolja őt a szurkolókkal való kapcsolatában. Aktív napjai már régen véget értek, amikor játékszelleme még mindig élt.

„Eljött egy új nap a munkára, minden nap újra és újra próbáltam jól játszani,”-nyilatkozta Nitschke a karrierjéről. „Az egyik legnagyszerűbb dolog, amit a fociban szeretek, az, hogy nem fújod le a meccseket. Ez mutatja meg igazán a jellemed. Bárki tud 20 fokban játszani, de vajon tudsz 40 fokban is? Tudsz játszani sokszor több mint 50km/órás szélben? Ez egy teszt. Teszteli a jellemed, a csapat jellemét és döntéseket kell hozni. Tudod, ez olyan, mint maga az élet. Nem minden úgy történik, ahogy szeretnéd. De mindig a jó döntést kell meghozni.”

Nitschke meghozta döntését. Édesapját 3, édesanyját 13 éves korában vesztette el, végül felnöttként ő maga is 3 gyermek édesapja lett (Amy, John és Richard).

Szurkolók millióinak Nitschke örökre a Green Bay családhoz fog tartozni. Soha egyetlen autogramot sem utasított vissza, és ezekért soha sem fogadott el egy árva fillért sem. Egyszer a Hall of Famers autogram osztásán, körülbelül 500 kártyát kellett aláírniuk, és miközben a kollégái már végeztek, Ray még csak 150 kártyát írt alá. Az oka? Ray szerette kihasználni az alkalmat, hogy mindenkivel beszélgessen, aki őmiatta jött el. A lánya Amy azt mondta, hogy apja dicsőségként és kiváltságként könyvelt el minden egyes alkalmat, amikor autogramot kértek tőle.

Egyszer, egy telefonos interjú során Nitschke Green Bay-i otthonában megszólalt az ajtócsengő. Ray azt mondta, „várj, tartsd egy picit” majd kiment, hogy kinyissa az ajtót. Csupán 5 perc múlva tért vissza.

„Hóvihar van odakint,”-mondta. „a srác azért jött el egész idáig, hogy autogramot kérjen tőlem a sisakjára és a labdájára.” Érces hangján nevetett egyet, de hallani lehetett az együttérzését.

„A Packers szurkolók őrültek, haver.” Őrültek? Lehet. De megőrülnek Nitschke-ért.

shop giay nuthoi trang f5Responsive WordPress Themenha cap 4 nong thongiay cao gotgiay nu 2015mau biet thu deptoc dephouse beautiful