Packers Hungary Club

Ty Montgomery: Mitől olyan különleges Green Bay?

A Jermichael Finley által írt cikk fordításának nagy sikerén felbuzdulva úgy gondoltuk, hogy talán lenne igényetek több ilyen, hosszabb lélegzetvételű írásra is. Nemrég Ty Montgomery is írt egy hasonló személyes hangvételű cikket a The Players’ Tribune oldalára, ennek fordítását olvashatjátok az alábbiakban.


Aaron Rodgers dobásától énekel a labda.

Komolyan… Hallottam.

Az első alkalommal az újonc évem során történt meg az edzőtáborban. Gyakorlatilag épphogy kijöttem az egyetemről, Aaron pedig már akkor is Aaron volt: Super Bowl győztes, MVP, meg minden ilyesmi. Slantet futottam, és amikor elértem az útvonalam megfelelő pontját és kitámasztottam a lábam.. Akkor hallottam meg. Süvítő, már-már fütyülő hangja volt, mint azoknak a kis Nerf Vortex labdáknak.

Amilyen gyorsan csak tudtam, feltartottam a kezeimet, és abban a pillanatban már ott is volt a labda. Tökéletesen időzítve, tökéletes erősséggel, tökéletesen célozva. Aaron pontossága épp olyan kiváló, mint a karereje. Sosem kaptam még ehhez fogható passzt azelőtt.

Láttam, hogy Aaron a többi srácnak is dobált ilyeneket. Az első pár átadása között biztosan lesz egy rakéta is, valószínűleg egy rövid passznál, hogy igazán meg tudja küldeni. Azt hiszem ez az ő módja arra, hogy üdvözöljön a csapatnál, és tudassa veled, hogy mit vár tőled. Hiszen ő a legjobbját fogja nyújtani, szóval neked is folyamatosan készen kell állnod. Egy kis apróság, amivel megadja az alaphangot.

Később is, amikor időnként elindít feléd egy ilyen rakétát, és te nem kapod el, akkor a backfielden állva mutat rád, hogy bizony ez a te sarad volt, nem bírod tartani vele a lépést. Azt hiszem kicsit azért a saját szórakoztatására is csinálja..

Egy igazi élmény egy ilyen passz másik végén állni. És bár most már átváltottam “teljes munkaidős” futójátékossá…

Igazából a váltás nem is a legjobb szó. Amikor egy váltásra gondolok, az számomra azt jelenti, hogy valamit abbahagyok, és egy új dolgot kezdek el – esetemben ez azt jelentené, hogy az elkapó posztot magam mögött hagynám. De ez nem így van. Nem kell, hogy behelyezzenek egy futójátékos-skatulyába. Továbbra is lehetek elkapó az RB pozícióból is, és továbbra is élvezhetem az előnyeit egy Aaron-szintű irányítónak.

Szóval inkább fejlődésként tekintek a dologra… A képességeim jobb kihasználása.

Ha azt mondtad volna nekem 2015-ben, amikor kiválasztottak a 3. körben, hogy 2 évvel később én leszek a Packers első számú futója, valószínűleg azt mondtam volna, hogy megőrültél.

De aztán azt is hozzátettem volna, “oké, elfogadom”.

Mi van akkor, ha nem azon a poszton játszok, ahol draftoltak? Én csak próbálok értékes tagja lenni a csapatnak és közreműködni, amilyen módon csak tudok. Amikor kezdetben váltottam a futásra, tudtam, hogy nem valószínű, hogy RB1 leszek. Gyakorlatilag a lehető legrosszabb események sorozata zajlott le. Csatlakoztam a futókhoz, aztán Eddie Lacy megsérült. Aztán Don Jackson. Aztán James Starks. Azután…

Állj be, 88-as.

Milyen messze voltam már a tavalyi edzőtábori helyzetemtől. Mielőtt elkezdődött volna a szezon – amikor abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán bekerülök a keretbe.

Komolyan, emlékszek, ahogy az edzőtábor idején egyszer arra jöttem haza az egyik edzésről, hogy a feleségem épp kipakol néhány dobozból, én pedig azt mondtam neki szarkasztikusan, hogy: “Ne pakolj még ki túl sok mindent, mert nem tudom, mennyi ideig maradunk itt.”

Egy bokaműtétből tértem vissza. Az egész holtszezont kihagytam. Nem edzhettem az edzőtábor egész első hetében. Ráadásul volt egy csomó tehetséges elkapónk, szóval elég kompetitív volt a helyzet. Mármint nyilván ugyanúgy önbizalommal telve mentem ki a pályára minden nap és beleadtam mindent. De mégis úgy éreztem, hogy le vagyok maradva. Nem tudtam, mi fog történni.

Az előszezonban nem nagyon léptem pályára, és az alapszakasz első pár meccsén sem. Ahogy teltek a hetek, egyre bizonytalanabbnak éreztem a jövőmet Green Bay-ben.

Aztán egyik nap Mike McCarthy mellett sétáltam el a folyosón. Megállított, köszönt… Aztán megemlítette, hogy van egy ötlete.

Az edzők már beszéltek egymással, és arra gondoltak, hogy a backfieldről kiindulva több különböző módon is használható lennék. Szóval kipróbálnának futóként, ha benne vagyok.

Úgy voltam vele, hogy “Hé, ha már eszetekbe jutott, akkor csináljuk. Vágjunk bele, aztán meglátjuk, mi sül ki belőle.”

Próbáltam a lehető legjobban tartani a “maradj profi” arcomat, amikor kezet ráztunk és különváltunk. De ahogy végigmentem a folyosón, mintha felhőn jártam volna. Tudtam, hogy ez egy nagy lehetőség lesz a számomra.

Másnap az edzésen félpályás drillt gyakoroltunk, az edző pedig odahívott, hogy álljak be a backfieldre.

Éreztem, ahogy a srácok nevetve néznek rám: “Ty meg mit csinál? Szabad neki egyáltalán ott lennie?” Mintha az, hogy én ott vagyok, csak valami trükkös játék lehetett volna.

Aztán a snap után megkaptam a handoffot és egy külső futás során szépen megtaláltam a lyukakat. A következő playre ismét a backfieldre álltam fel, ismét megkaptam a labdát és ezúttal egy belsőt futottam.

Látnotok kellett volna a csapattársaim arcát. Csak néztek egymásra, hogy “Várjunk.. Mi van? Ezt most igazából csináljuk?”

Aztán 5-6 futás után kezdett leesni a srácoknak, hogy igen, ezt komolyan csináljuk… És Ty nem is olyan rossz.

Nem sokan tudják, de én futójátékosként nőttem fel. Eddie George, Emmitt Smith és Walter Payton voltak a példaképeim. Mindig is az volt az álmom, hogy futó legyek az NFL-ben. Egészen középiskolás koromig ezen a poszton játszottam, ott lettem aztán elkapó. Aztán később a Stanfordon is volt pár alkalom, hogy futhattam, és imádtam.

Szóval amikor elkezdtem átvenni a handoffokat Aarontól, az ösztöneim még mindig ott voltak. Megcsinálni a visszavágásokat… megtalálni és kihasználni a lyukakat… mindezt teljes sebességgel… szereléskor pedig előre dőlni… minden egyből visszajött magától.

Az igazi nehézség a playbook megtanulásával jelentkezett, főleg a pass protection részével. Ez teljesen újdonság volt számomra, mintha egy idegen nyelvet tanultam volna.

Azt hiszem elég nagy nyomást helyeztem magamra, mert futójátékosként ha hátul maradsz blokkolni, akkor te vagy az utolsó védvonal aki feltartóztathatja a passz siettetőt, mielőtt az irányítóhoz érne. Szóval mélyen legbelül az járt a fejemben, hogy nem akarok én lenni az a srác, aki elszúrta a rá bízott feladatot, és emiatt lezúzták Aaront.

És itt jött a képbe a többi futó – és Aaron.

Ha van egy dolog, amit igazán megtanultam erről a játékról, az az, hogy egyedül semmire sem mész. A foci egy igazi csapatjáték. A kommunikáció kulcsfontosságú, és folyamatosan segítenünk kell egymást, hogy mindannyian egy hullámhosszon legyünk. A csapatunk pedig pontosan ezt testesíti meg.

Amikor legelőször mentem be a futójátékosok termébe, nem tudtam, hogy fognak majd fogadni. Mármint, egy focimeccsen csak korlátozott mennyiségű snap van, erre itt jövök én, egy újabb srác, aki játékidőt szeretne magának.. Szóval megértettem volna, ha a többiek önmagukra fókuszálva csak a saját érdekeiket nézték volna.

De a mi srácaink nem ilyenek.

Ők örömmel üdvözöltek engem.

Amikor videóztunk vagy a heti game plant állítottuk össze, sosem éreztem magam hülyének, ha nem tudtam, hogy épp annál a playnél mit kell tennem, vagy kérdésem volt valamiről. Sosem féltem kérdezni, mert a többiek az első naptól kezdve nyilvánvalóvá tették számomra, hogy az RB-részleg nem önző egyének gyülekezete. Ha nem is mondták ki, én mindenképpen így éreztem. Segítőkészek voltak és hasznos tanácsokkal láttak el.

Őszintén hiszem, hogy nem ment volna ilyen jól a váltás, ha ezek a srácok – Eddie Lacy, James Starks, Don Jackson, Aaron Ripkowski, Sirmans edző – nem segítettek volna végig a szezon során.

Nem beszélve Aaronról. Valószínűleg ez volt a legjobb része a backfielden való létemnek: ott voltam rögtön mellette az események sűrűjében, nem kirekesztve egy külső, “elkapó-szigetre”. Szóval ha esetleg volt egy kérdésem, vagy nem tudtam épp mit kell majd tennem abban a playben, csak odahajoltam és megböktem Aaront, ő elmondta mit csináljak, én pedig a tőlem telhető legjobb módon próbáltam végrehajtani. Ilyen egyszerű.

De az iránymutatásnál jóval többet kapok Aarontól a backfielden.

Önbizalmat is kapok tőle.

Aaron annyira kiemelkedően intelligens, és úgy látja a játékot, ahogy azt hiszem, csak ő képes rá. Maximalista, és a körülötte lévőktől is elvárja, hogy a tökéletességre törekedjenek.

Ezért vágja hozzád időnként azokat a rakétákat.

Hogy mindig résen legyél.

És amikor te vagy az, aki megadja az alaphangulatot, mint Aaron, akkor kell lennie egy önbizalom-aurának körülötted. Ez része annak, hogy vezető vagy. Nem hezitálhatsz. Nem kérdőjelezheted meg önmagad. És ezt valamennyire én is átvettem tőle a backfielden. Nem is tudom… nehéz megmagyarázni. Az önbizalma ragadós.

Ezért amikor tavaly kiállt és elmondta az egész “run the table” dolgot tavaly, örültem neki. Ahogy a többiek is. Ezzel adta a tudtunkra – és ezzel együtt a világ tudtára -, hogy bízik bennünk. Sokan próbáltak nyomást helyezni ránk Aaron mondatai után, hogy győznünk kell. De ez nem igazán zavart minket, mert mi már amúgy is jóval nagyobb nyomást helyeztünk magunkra, mint amekkorát bárki más tudna az öltözőnkön kívül.

Ez csak még egy példa arra, hogy Green Bay milyen különleges hely. Egy olyan hely, ahol a futójátékosok örömmel fogadnak maguk között, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy esetleg elveszel előlük néhány labdacipelést. Olyan hely, ahol az edzők mindent megtesznek annak érdekében, hogy a lehető legjobbat hozzák ki a csapatból, még ha ehhez át is kell mozgatni egy elkapót futóvá. Egy olyan hely, ahol az irányító azt mondja a világnak, hogy győzni fogunk, és a csapat összes tagja el is hiszi neki.

Ez Green Bay.

Ez mind része annak, amiért olyan különleges Green Bay Packers játékosnak lenni.

Idén újra újoncnak éreztem magam – ami elég furcsa, mert én vagyok a rangidős az RB-teremben. Ez az első olyan holtszezonom, amikor teljes mértékben futójátékosként készültem. Felszedtem pár kilót is – jó kilókat… running back kilókat. És készen állok rá, hogy bevessem őket.

Tiszta őrület… Sosem tudhatod, hogy Isten mit tartogat számodra. Tavaly ilyenkor épp azt mondtam a feleségemnek, hogy ne pakoljon még ki túl sok dobozt. Abban se voltam biztos, hogy a közelgő alapszakaszra még meglesz a munkám. Most pedig kulcsszerepet játszom a támadósorban.

Azt hiszem ezért voltam olyan izgatott az ötlettől, hogy futóként játsszak. Hallani, ahogy McCarthy edző azt mondja nekem, hogy az edzők úgy gondolják értékes közreműködő lehetnék a backfielden, azt jelentette, hogy… hogy értékesnek tartanak. Hogy azt akarták, hogy ott legyek. Hogy a tervük része voltam.

Ez a világot jelentette nekem, mert a feleségemmel imádjuk Green Bay-t. Elég vicces: Mississippiben születtem, Dallasban nőttem fel, egyetemre pedig Californiában jártam. És amikor visszamegyek ezekre a helyekre és mesélem nekik, hogy mennyire szeretek Green Bay-ben élni, azt hiszik, csak viccelek, vagy hogy csak udvariasságból mondom. Mivel olyan kis város, és olyan hideg és olyan… Green Bay…, hogy biztosan nem szerethetem annyira, amennyire mondom.

Pedig tényleg imádom.

Green Bay-ben egyszerű az élet. Nem zsúfolt. Nincs forgalom. Csendes. Jó a golf, jó a kaja, jó a sör – inkább nagyszerű a sör.

De ami igazán jó benne, az az emberek.

A feleségemmel olyan sok nagyszerű barátra tettünk szert a csapaton kívül, mióta itt vagyunk. Imádjuk a kisvárosi érzést. Egy igazi közösség, minden értelemben, és ennek a közösségnek a Packers is komoly részét képezi. Azt hiszem a nagy piacú franchise-ok és a dollármilliárdos TV-szerződések világában ez igen ritka.

Ez egy olyan dolog, ami csak egy ilyen helyen történhet meg, mint Green Bay.

És miután itt éltem, nem tudom vissza tudnék-e menni a nagyvárosi életbe. Lehet hogy már kisvárosi srác maradok örökre.

Életem lehetősége, hogy egy ilyen győztes csapatnál játszhatok, mint a Packers – olyan csapattársakkal, amilyenek most vannak, emellett nagyszerű vezetőség és egy fantasztikus szurkolói bázis egy nagyszerű városban. Az pedig, hogy egy Super Bowl esélyes csapatnál játszhatok kulcsszerepet, még nagyobb áldás. Ez minden, amit valaha is kérhettem.

Ez a szezon – az első teljes évem futójátékosként – csak a kezdet. Imádok Green Bay-ben lenni, és remélem az Úr terve számomra az, hogy életem végéig Packers játékos legyek.

shop giay nuthoi trang f5Responsive WordPress Themenha cap 4 nong thongiay cao gotgiay nu 2015mau biet thu deptoc dephouse beautiful