Packers Hungary Club

Donald Driver – Driven

Prev1 of 3Next
Use your ← → (arrow) keys to browse

Driver_main

Szerencsétlenség, csapás teszi tönkre az életed.  Szerencsétlenség taszít mélyre és soha nincs visszaút.  De, ha te felállsz a csapásból, neked ez erőt ad, bölcsességet, több könyörületességet. Ha elolvasod a könyvemet, megérted, hogy nem számít milyen a háttered, nem számít milyen a családi életed, milyen akadályok emelkednek eléd, ha van, aki szeret és figyel rád, és ezt te tudod, akkor nincs lehetetlen. Én Donald Driver az életemmel bizonyítom ezt.

Gyermekkor

Édesapám, Marvin Driver jr. sokszor mesélt nekem egy valaha volt legjobb irányítóról, aki a Crosby nevű texasi város, középiskolájában kezdett focizni.  Első évében 78 yard távolságra is tudta dobni a labdát, és legendás volt egészpályás rúgásairól, melyeket mezítláb, télidőben rúgott.  Becenevét rúgásairól kapta Steel­Toe – Acél Ujj.   A 60­as évek elején apám iskolájában csak fekete diákok tanultak. Ekkor tájt indultak az erős polgárjogi mozgalmak, melyek hatására,kormányzati döntés született a fehér­fekete iskolák összevonásáról. Ezekben az években sokszor kellett rasszista zaklatásokat elviselnie – nehezen tudták elfogadni a feketéket a sportban is.Marvin, nagyszerű játékával kivívta az elismerést, és hamarosan a Crosby Cougars csapat kapitánya lett.  Utolsó évesként ajánlatot kapott a texasi egyetemtől, de apja halála miatt ezt sajnos nem tudta elfogadni.

Nagy álma volt, hogy NFL játékos legyen.  Ő volt a legidősebb, 10 testvére közül, ám apja elvesztése után váratlanul ránehezedett a kenyérkereset felelőssége.  1971-­ben végzett a Crosby High School –ban, ekkor vette feleségül barátnőjét és munkába állt.  Kamion sofőrként, másod állásban pedig egy konzervgyárban, gépkezelőként dolgozott.Emberek, aki látták őt játszani , még ma is tudnak beszélni róla. Egy ígéretes, nagy tehetségű irányító volt. 40 év elmúltával is emlékeznek rá.  Amikor nagyobb lettem, apám mutatott

8 mm-­es felvételeket az iskolai meccsekről, a játékokról, hogyan futott, dobott…és anyámról, aki cheerleader volt ugyanebben az iskolában.

Anyám, Faye egy kis farmról érkezett a főiskolára, szép, kedves és nagyon jó humorral megáldott lány volt.  21 évesen szülte első gyermekét, Tamelát, egy év múlva Marvint, és végül engem.Nagyon szerettük a mamát, és ő is szeretettel ölelgetett minket.  Most már 60 múlt, de nem változott, szeretetre méltó, erős egyéniség.  A Donald nevet adták nekem, a legkisebb fiúnak, de soha nem hívtak így.  Quickie – így szólított anyám, mert nagyon gyors voltam, és mindig elfutottam, amikor valamilyen csínytevésért akart elfenekelni.

Apám a munkahelyén új barátokra tett szert, akik mások voltak, mint a főiskolai társaság.Reményt vesztett helyzetében drog árusok, tolvajok között találta magát.  Amikor anyám velem volt terhes, 1974 májusába apám börtönbe került.  Néhány hónap múlva szabadult, fogadkozott,hogy ártatlanul, hogy soha többet nem tér vissza oda, de újra és újra elítélték tetteiért. Anyám, a gyerekekkel először Louisianába költözött, majd később vissza Texasba.  Apám néhány év múlva megkeresett minket.6 éves voltam, amikor apám megjelent a nagyszülők házában, Hattiesburgben, ahol éppen laktunk.  Egy zöld!  Oldsmobile Cutlass Supreme autóval érkezett.

„Mosolyogtunk az idegenre: anyám azt mondta ­ Quickie – ez itt a te apád.  Meglepődtem. Ki ez az ember? Nem ismerem!”

Később a rokonokkal Houstonba költöztünk, szüleim egyre jobban elhidegültek egymástól, majd  elváltak. Anyám szerelmes lett  egy Sam Gray nevű emberbe, akivel összeházasodtak.  Sam lett az apám.  Hivatalosan mostoha apa, de én kicsi voltam, és nekem nem volt más apa csak ő.  Az igazság az, hogy nem volt apa­képem, amikor fiatal voltam.Ezek az évek, Sammel és a mamával, gyermekéveim legjobbjai voltak. Sam olyan volt, amilyent mindig akartál apának.  Előtte, amíg Baton Rougeba éltünk, anyánknak több barátja volt. Ekkorszületett a negyedik gyereke: Patricie.

Sam mindannyiunkat magáénak tekintett, és bár nem volt sokáig velünk, ma is könnyes szemekkel tudok róla beszélni. Házasságuk alatt született a kisöcsénk Sam jr. Én nagyon örültem a kishúgomnak és a kisöcsémnek, de Marvin  bátyám azt mondta:

„Nekem már van egy kisöcsém. Ez elég”.
Sam egy houstoni kórháznál dolgozott buszsofőrként – beteg, mozgássérült embereket szállított.Rövid haja volt kétoldalt, középen kopasz. Emlékeztetett George Jeffersonra.Kedd esténként bowlingozni járt, sokszor  egy kupával tért haza. Rendszerint  vele mentünk  ez volt a családi program.  Mindig támaszunk volt, amíg vele éltünk  biztonságban éreztük magunkat.Szép lakásban laktunk, jó környéken. Amikor eljött a házimunka ideje, Sam megállt a szoba ajtajában:„Hé, itt az idő, gyerünk dolgozni”.  Mindig támogatott minket, amikor rosszak voltunk a mama igazat adott neki, ha elnáspángolt minket.

Sam dolgozott, mama egy hotelben takarította a szobákat. Kicsi voltam, ő vitt magával a munkahelyre és láttam, hogy milyen keményen dolgozik. Azóta , ha szállodában vagyok mindig vigyázok a tisztaságra, nem szórom szét a szemetet.

5 éves voltam, amikor elvégzett egy biztonsági őr iskolát. „Nem akarok egész életemben hotelszobákat takarítani. Valami mást kell csinálnom.” mondogatta. Elhatározta, hogy jobbá teszi az életét, életünket,saját erejével fejlődik. Hozzáállása mély nyomot hagyott bennem. Azóta is tisztelem a nőket, akik képesek magukon segíteni.

Volt egy különös tulajdonsága: nem szeretett sokáig egy helyen tartózkodni, úgy érezte neki menni kell tovább.Meglehetősen gyakran költöztünk, mindannyiszor iskolát cseréltünk.

„Miért költözünk újra?” kérdeztük állandóan magunktól.

Sam megállapodott ember volt. A költözés számára őrült dolog volt. Mi nem tudtuk élvezni a jó hely előnyeit, egyik iskolából a másikba, egyik helyről a másikba. Mi nem szerethettük a tanárunkat, nem lehettek barátaink. Mindig idegenek voltunk az új helyeken.

Sam kérte anyámat, hogy gondolja át a költözést, de nem tartotta vissza elhatározásából. „Ha nem akarsz jönni, én megyek nélküled” mondta neki anyám. És elköltözött gyerekeivel,hátrahagyva Samet.  Mi mentünk, a mi apánk, Sam nélkül.

Houston Fifth Ward kerületébe költöztünk, egy 8 lakásos, olcsó bérű házba. Ebben a kerületben döntően afro­amerikai és kubai emberek éltek, a munkanélküli ráta 60% volt. Ahol éltünk nem egy ember vezetett szép autót – bár munkája nem volt. Mindenki küzdött, ahogy tudott.

Mama 11-­től 7 óráig dolgozott, mint biztonsági őr, és ott hagyott minket – az öt testvért.  Tamela nyolcadik, Moses  ( innentől a Marvin név helyett Mosesnek hívja a bátyját) hetedik, én hatodik osztályos, Patrice másodikos, a kis Sam még épp járni tanult. Az idősebbek vigyáztak a kisebbekre. Mielőtt a mama elment dolgozni átment a szomszédhoz és megkérte, hogy nézzen ránk.

J.R. magas, 195 cm­es, húszas éveiben járó fiatalember volt. „ Mama, menj csak dolgozni, majdén vigyázok rájuk”. Nyugtatta anyámat.
Mama nem tudta, hogy a készséges szomszéd J.R. egy menő drogdíler volt, és éveken át foglalkoztatta két fiát, engem és bátyámat Mosest.

Tamela elmúlt 13, amikor összejött egy sráccal, és mindig együtt lógtak éjszaka. A kicsik, Sam és Trice elaludtak, mama 10.30-kor munkába ment, Moses és én ezután tudtunk kiosonni.

Részesei voltunk egy meghatározó kultúrának, afro-amerikai közösségnek, családunk, szomszédaink, barátaink között sokan űzték a drogkereskedést. Mi mindent megtettünk azért, hogy megfeleljünk ennek a közösségnek, mert nem akartunk kiközösítettek lenni.

J.R. 50 dollárt fizetett nekünk, hogy éjszaka az utcán figyeljük a rendőröket, amíg ő árulja a drogot. Ha rendőrautó közeledett zajt csaptunk, ezzel hívtuk fel a figyelmét. Minden éjjel más-más jelet használtunk.  Egy éjjel „blue,blue”!!, máskor „one time”!!  Én kiáltok blue, blue – valaki más továbbadja blue, blue – valaki szalad, a rendőr nem talál senkit, semmit.

– Fiúk, mit csináltok éjszaka az utcán – kérdezi a cop.  Mi nem ijedtünk meg. Legyőzhetetlennek hittük magunkat, tudtuk, hogy nincs semmi bizonyíték ellenünk.

– Itt lehetek – válaszoltam hanyagul.  – Mit csinálsz itt?   – Semmit.

– Menjetek haza – mondta.  – Nem megyünk – válaszoltam, és szép nyugodtan visszaültem a sarokra.

Ez voltam én akkor.

Száz dollár egy éjjel, nagyon sok pénz 87-ben, Mosesnek és nekem.  És a mama sosem tudta meg ezt.  Ő csekken kapta a fizetését, sokszor bajban volt a számlák fizetésével. Gyakran csúsztattunk az erszényébe pénzt.

A pénz birtoklása nekünk fontos volt, mert szegények voltunk. A környéken minden kölyök Nike Jordan cipőt akart. Nekünk volt. Nővérünk barátja szintén dílerkedett, nagyon kedvelte a Fila sportruhákat. Fila-man, így hívtuk.  Mi is Fila cuccokat hordtunk tetőtől talpig.  Tamela sokáig együtt élt vele, 4 gyerekük született, aztán később szétváltak.

A J.R. munkával elég pénzt kerestünk, hogy önállósítsuk magunkat.  Vettünk 500-ért drogot, és eladtuk 1200-ért.

Mi védett meg, hogy ne kerüljek börtönbe kábítószer árusításért?  Én soha nem használtam drogot, mert láttam a rossz hatását az emberekre.  Láttam, hogyan alakul át az életük.  Emberek – jöttek a szép, kényelmes , középosztálybeli életükből – eladták mindenüket, loptak családjuktól ékszereket, anyjuktól pénzt. Láttam hogyan csúsznak egyre lejjebb.  Láttam mit kaptak a drogtól.

Ha te drogozol, mindig kell több és több pénz. Ezt mindig meg kellett szerezned, mert már függsz a drogtól. Én nem akartam ezt, semmi jó nincs a drogozásban. A nagy dílerek nem használnak drogot. Ők csak pénzt csinálnak belőle.   Amikor eladtam a drogot, nem érdekelt ki veszi meg. Segíteni akartam anyámnak a számlákat fizetni.  Nem aggódtam, ha kokainfüggő családtag, vagy valaki a szomszéd utcából jött vásárolni.  Amikor visszanézek ezekre az időkre, borzasztóan érzem magam, hogy drogárus voltam.

Nem tudom miért, én nem féltem, hogy elkapnak. Gyerekként nem volt választásom. Hamar felnőttem. Talán,  normális családban, normális szülőkkel és normális neveléssel  másképp lett volna.

Nem volt halálfélelmem. Még nem beszéltem arról, hányszor néztem szembe pisztollyal. Ez sokszor megtörtént.

Először, amikor hetedikes voltam, Moses nyolcadikos, és mi akkor  még J.R-nek dolgoztunk.

Én ültem a járdaszélen és egy teniszlabdát pattogtattam. A labda meg volt töltve drog adagokkal. Ha vágsz egy kis rést a labdán, be tudod tömködni a csomagokat a belsejébe. Ha nem csinálsz nagy lyukat, könnyen összezáródik és pattog is.

Gyakran ültem így és egy alkalommal, éjjel, egy jó haver, Corey jött négy ismeretlen sráccal. Ő egy másik házban lakott, de az iskolából ismertük egymást. A többieket nem ismertem. Odajöttek és elkezdtünk beszélgetni.

– Mi van Quick? –  kérdezte – Mit csinálsz?

– Semmit, ember – Csak lógok. És ti?

Másik srác kérdezett:

– Mit tudsz adni?

– Ki vagy te? – kérdeztem. Mi ugrattuk egymást tovább, amikor Corey egy pisztolyt tolt az orrom elé. Azt gondoltam viccel. Eltoltam az arcomtól.
– Mit csinálsz? – kérdeztem tőle. Ő visszalépett és újra rám fogta a pisztolyt. Ideges volt és remegett.

– Corey, miért nyomod nekem a pisztolyt?

– Ember, hol vannak a zacskók? – kérdezte, de tudta, hogy a labdában.

– Itt, a teniszlabdában – mondtam neki nyugodtan.

Coray ordított a fiúknak, én meg akartam támadni, de ráébredtem, hogy többségben vannak. Elvették a labdát, el kezdtek szaladni. Moses látta a sarokról és utánuk eredt. Kergettük őket, de csak egyet tudtunk elkapni, kicsit megvertük. A labdát elvitték és én sok pénzt veszítettem.

Kiszámoltam a veszteséget, és hogy hogyan jön vissza a pénz – ha én többet sürgök-forgok az utcán.

Corey-val nem volt hosszú a barátságunk, én többet nem láttam őt.

….

J.R. nicknév volt,  és soha nem tudtuk meg az igazi nevét. Egy délután a barátja Red támaszkodott a Mustangjára és Mosessel üzleteltek.  Moses 13 volt, én 12.

– Légy óvatos – mondta Red.

Moses még fiatal volt a jogosítványhoz, én pedig sosem vezettem autót. Moses vezetett és azt mondta:  – Itt az idő, hogy te is a kormányhoz ülj.

– Nem akarok, Red megöl minket, ha megtudja.

– Nyugi, Red nem őrült, tudja.

Igy kezdtem 12 évesen. Nem voltam elég magas a gázpedál és a fék eléréséhez, és alig láttam ki a szélvédőn. Addig vezettem körbe-körbe Red kocsiját, míg biztonságosan nem éreztem a vezetést.

– A következő dolog, amit megtanulunk – mondtam – a kocsi lopás.

Az utolsó fejezett az egyetemig

Vonzott az autólopás, adrenalin löketet adott.  Amikor elloptam egy autót rendszerint felszedtem egy lányt, és furikáztunk. Ez nagyon menő volt.  Az autólopás éppen olyan egyszerű volt, mint drogot árulni. Legkönnyebben az öreg Cadillac kocsikat lehetett megszerezni.  Unokatesóktól tanultam és nagybátyámtól, aki mestere volt a gyújtáskapcsoló drótok összekötésének, a kormánykerék feltörésének.  Gyorsan megtanultam a csavarhúzó használatát.  Áruházak parkolójából, benzinkutaktól, amíg a tulaj fizetett, könnyen lehetett elkötni a kocsikat.  Kedvencem a Honda Accord volt, széles, drága felnikkel. Beugrani, leengedni az ablakokat, nyomni a dudát és várni, amíg kijön a tulaj. Amikor meglát, mutatom a középső ujjam, nyomom a gázt és elhúzok.  Ő szerencsés volt, mert nem adtam el, csak mentem néhány háztömbnyit, majd egy Wallmark parkolóban hagytam a kocsiját. Jó érzékem volt a kiválasztáshoz és hamar gyakorlott vezető lettem.

Egyszer éppen elindultam a kocsival, amikor meghallottam a szirénát. Hajtottam tovább, de figyeltem a visszapillantóban merre megy a rendőr. Lassan haladtam, betartva a szabályokat. Követett.  Ekkor egy idős hölgy hajtott ki elém egy kocsi feljáróról. Kiugrottam, és futni kezdtem. ( Sokszor futottam rendőr elől, eredményesen.)  Az ismeretlen asszony rám kiáltott.   – Ülj le a verandán! – én gondolkodás nélkül cselekedtem. Nem tudom miért, bíztam benne.  A rendőr kérdezte tőle, hogy ki ez a fiú.  – Az unokám – mondta.  A rendőr elment, a hölgy behívott a házba.

-Miért csinálod ezt, fiatalember?  Kezdhetnél mást is az életeddel! –   Evelyn Johnson volt, akinek soha nem felejtem kedvességét.  Ezután ő volt az őrangyalom, a lelkiismeretem.  Nem tudtam, hogyan változtathatnék az életemen, folytattam a drogárusítást, a kocsi lopást.  Ő mindig melegen érdeklődött dolgaim után.  Szavai egyik fülemen be, a másikon ki.  Tudom, neki is köszönhetem, hogy  mégis tudtam változtatni,  hogy kaptam még egy lehetőséget az élettől.  Keresztény asszony volt, hitt abban, hogy mindenki kap egy második esélyt.  –  Az egész élet előtted áll. Fiatal vagy. Ez egy második esély a jóra. – mondta nekem többször.  Gyakran látogattam, beköszöntem, segítettem vásárolni, mindent megtettem érte. . Ő volt a második nagymamám, akire szükségem volt, valaki, aki próbált jó irányba terelni. –  Hogy vagy? Hogy állsz az iskolával?   Jegyeid? – mindig megkérdezte.  Az igazi nagyanyám is kérdezgetett, de tőle más volt hallani.  Köszönettel tartozom neki, mert akkor ő adott egy lehetőséget visszatérni.  Később, amikor meghívtam az Olimpiára, nagyon izgatott volt. Mosolygott és láttam, hogy boldoggá tettem. Amikor egyetemista voltam, gyakran hívtam telefonon, meglátogattam, ha Houstonba jártam. Aztán beteg lett, másodéves voltam, amikor itt hagyott minket.  Sokszor gondolok rá, megbocsátó kedvességére… hiányzik.

Továbbra is hajnal négyig „dolgoztam” az utcán. Valahogy mégis jól ment a suli. Eszes voltam, B osztályú tanuló. Tudtam a tanulás nagyon fontos, de az utcát is akartam, mert onnan volt a pénz. Ahol én felnőttem gyakori volt ez az életút.

Prev1 of 3Next
Use your ← → (arrow) keys to browse

shop giay nuthoi trang f5Responsive WordPress Themenha cap 4 nong thongiay cao gotgiay nu 2015mau biet thu deptoc dephouse beautiful